Kalandjaim – folytatásos bejegyzés

Nos, egy ideig nem irtam semmit, ez tény, de bokros teendőim meglehetősen megnehezitették a cyber-kommunikációt a számomra.

Történt ugyanis, hogy két héttel ezelőtt felhivott a főbérlőnk, hogy költözzünk ki igy a szorgalmi időszak kellős finisében a lakásból, merthogy az neki kelleni fog. A határidő 1, azaz egy hétben volt meghatározva, tehát téptem a hajamat ezerrel. Persze ajánlott egy helyet “ahova majd mehetünk”, de az nem bizonyult ideálisnak.

Választásunk tehát a rövid határidő tudatában annyi volt, hogy vagy a nem kifejezetten ideális albérletbe, vagy pedig a hid alá megyünk lakni. Mi természetesen az előbbit választottuk (surprise, surprise !)

Gondolhatja a kedves Blogolvasó, hogy nem dobott fel minket a történet, dehát mit volt mit tenni, beletörődtünk, és imádkoztunk, hogy a helyzet végül is megoldódjon.

Aznap este, mint máskor mindig, egy rövid áhitat alkalmával felolvastam a napi üzenetet a Csendes Percekből. És varázslatos módon, amit olvastam, az valóban Üzenet volt:

Katt! (forrás:csendespercek.hu, nov. 24.)

Véletlen lenne? Nem hiszem! És ez még csak a kezdet. Folytatása következik.

Út a megtérés felé

“Ne azt várjuk, hogy a művészet váljon a mi számunkra hozzáférhetővé, hanem mi nyíljunk meg a művészet számára.” (Werner Hofman)

Egy pár perce találtam ezt az idézetet, és eszembe jutott, hogy mennyire igaz is a megtérésre vonatkoztatva, ha a “művészet” szó helyére az “Isten” szót helyezzük. Érdekes látásmódbeli különbséget rejt ugyanis.

Amíg saját eszünkkel, logikánkkal próbáljuk Istent befogadni, próbálkozásaink kudarcra vannak ítélve. Viszont ha lehetőséget adunk Neki, hogy belépjen az életünkbe, ha megnyílunk előtte, és megpróbáljuk feltétel nélkül befogadni Őt, a megtérés már nem csupán egy fogalom lesz számunkra a sok közül, hanem élő csoda.

Vitatkozni az ateistával

Most, hogy a témában úgy érzem már kellőképpen elmélyültem, összefoglalom a tapasztalataimat. Először is vitatkozni az ateistával egyszerűen nem érdemes. Legalábbis azzal az ateistával, aki nem divatból lett azzá. A véleményét érdemes, és szükséges is megismerni, de mivel keresztyénként egy teljesen más “értelmezési közegnek” vagyunk a tagjai, a megértés, illetve a kompromisszum egyszerűen kizárt.

Mivel a hit a nem látott dolgokban való bizalom, illetve meggyőződés, bizonyítani az igazamat úgysem fogom tudni. Az ember vagy hisz, vagy nem hisz. A bizonyíték, ami alapján én is hiszek személyes, érzelmekben gyökerezik.

A másik érv az ellen, hogy akárki is leálljon vitatkozni egy ateistával az az, hogy ritkán fog kikerülni a dologból “sértetlenül”. Legalábbis én így tapasztaltam. Bár több ateistával beszéltem már, közülük csak egyetlen olyan volt, aki sem közvetetten, sem pedig közvetlenül nem fejezte ki azon véleményét, mely szerint a keresztyének alacsony intelligencia hányadossal rendelkező bolondok, akik irritálóak, és hihetetlen hogy egyáltalán léteznek. Ezek a kifejezések még enyhék is azokhoz képest, amiket hallottam már ateisták szájából, illetve olvastam tollából.

Bár felmerülhet az olvasó gondolataiban, hogy esetleg az én érvelésemmel, illetve iq – hányadosommal van probléma, és ez alapján ítélik meg azt, amiben hiszek, de azért ennyire messze nem mennék el az érvelésben, bármennyire is nem gondolom magam bölcsnek, okosnak, akárminek.

Bár bízom abban, hogy a jövőben minél több ateista tér majd meg, tudom, hogy csupán szavak által sosem fognak. A hitre jutás egy belső, lelki folyamat, amelyre én mint ember sosem lehetek hatással, esetleg csak eszközként. De a “munkát” akkor sem én végzem el.

Nos ennyi. Sok hitvitában én már nem hiszem, hogy részt fogok venni.

Darwin, Gallup és Einstein

Darwin: “Őszintén megvallom: a legnagyobb képtelenség azt feltételezni, hogy a szem természetes kiválasztódással alakulhatott ki.” – akkor mégis hogyan? Elképzelésem sincs :).

Gallup: “Istent statisztikai alapon be tudnám bizonyítani, de vegyük csak az emberi testet; annak a lehetősége, hogy egy ember minden funkciója véletlenül jön létre, statisztikai képtelenség.”

Einstein: “Mindenkinek, akit komolyan érdekel a tudomány, el kell jutnia arra a meggyőződésre, hogy a világegyetem törvényeiben olyan szellem jelenti ki magát, aki elképzelhetetlenül magasan áll az ember fölött, és akire szerény erőink csak alázattal nézhetnek fel.”

Ádám és én

A következő bejegyzés olyan gondolatokat tartalmazhat, amelyekkel a keresztyén olvasók esetleg nagyon nem érthetnek egyet, így kérem őket, hogy kommentjeikben osszák meg velem gondolataikat a témával kapcsolatban, mert a tévedés lehetősége a bejegyzés tartalmával kapcsolatban fennáll.

Emlékszem, gimnáziumi hittanóráink során sokan felkapták a vizet az eredendő bűn említésekor. Elhangoztak a szokásos kérdések a kollektív büntetés jogtalanságával kapcsolatban, és hirtelen mindenki a paradicsomi állapotok visszaállításáról álmodozott. Akkoriban mindig arra gondoltam, hogy mivel Krisztus által bűnbocsánatot nyertünk, a “végcél” tekintetében ezeknek a dolgoknak már nincs jelentőségük. Oké, az életünk most nagyon nem abból áll, hogy vidáman kergetőzünk egy hatalmas nagy kertben, ahol minden állat barátságos, és lehet simizni a nagy oroszlánt is, hogy Istennel olyan közvetlen a kapcsolatunk, mint az volt Ádámnak és Évának, de a lényeg, hogy létezik a bűnbocsánat.

De hol is hibázott az első emberpár? Ott, hogy engedtek a kísértésnek, és gőgösen azt gondolták, hogy ezáltal majd valóban Isten bölcsességével fognak bírni, ők a teremtmények. A bűnük ennyi volt. Hol hibázunk mi, ma élő emberek? Ugyanott ahol Ádámék, egyszerűen engedünk a kísértésnek, akármi is legyen a “célunk” vele. Ez alapján Ádámék semmivel nem rosszabbak mint amilyenek mi vagyunk, ugyanaz volt a dilemmájuk, ugyanazok között a végletek között őrlődtek akkor mint mi most. Ráadásul miattunk Krisztus meghalt a kereszten, tehát nem hivatkozhatunk arra, hogy Isten velünk nem törődik annyit, mint annak idején az első emberpárral törődött, és nem jogosít fel minket arra semmi, hogy Ádám és Éva vétkét felnagyítsuk azon az alapon, hogy velük Isten szorosabb kapcsolatban volt, ezáltal elszakadásuk Tőle sokkal súlyosabb bűnnek tekinthető a mi elszakadásunknál.

Azt sem állíthatjuk, hogy az első emberpár nem üdvözülhetett bűnei miatt, bűneiknek a súlya tehát nem nagyobbak a mi bűneink súlyánál.

Kérdéses tehát, hogy Ádám és Éva felelőssé tehető -e az én személyes szenvedéseimért, a háborúkért és az összes szörnyűségért, ami a világban történik. Onnantól kezdve, hogy lehetséges az egymással való békés és szeretetteljes együttélés, a felelősség száz százalékig az egyén kezében van. Akármennyire is jólesne azt elhárítani.

Embertelen vs istentelen – avagy matematika, nyelvtan és pszichológia

Hogy milyen jókat lehet filozofálni egy-egy szó, vagy nyelvi jelenség értelmén, vagy értelmetlenségén, arra tegnap élő példa volt, ahogy az utcán sétálva megvilágosodtam.

Manapság, ha valami szörnyű dolgot tapasztalunk, azt mondjuk rá, embertelen. Ha valaki kegyetlenül bánik egy másik élőlénnyel, a viselkedését embertelennek tituláljuk, kifejezve, hogy amit tesz az rossz. Mindezzel egészen addig nincsen semmi gond, amíg bele nem gondolunk, hogy mit is takar ez a szó, hogyan épül fel.

A szótő az ember, jelentésén pedig egy fosztóképző változtat úgy, hogy a szótőként szereplő szó jelentését tagadja. Így lesz érvényes a következő állítás: embertelen = nem emberi. Ha viszont az egyenletbe behelyezzük a fenti argumentumot (hogy most már aztán tényleg nagyon tudományosnak tűnjünk), a következő “állítást” kapjuk eredményül:

Embertelen = nem emberi = rossz.

Játsszunk még egy kicsit. Ha elfogadjuk hogy a rossz = nem jó, akkor egyértelmű, hogy a nem emberi = nem jó, tehát ami embertelen, az nem jó, a végkövetkeztetés pedig az, hogy ami emberi, az egyszerre jó is.

Képlettel kifejezve: emberi = jó.

A kérdés akkor viszont a következő. Amikor a magyar nyelvben először neveztek valakit, vagy valamit embertelennek, vajon az ember tényleg jó volt, vagy csak úgy alkotta meg kifejezéseit, hogy ezt az illúziót fenntartsa? Nyelvtudósok hada bizoyította már, hogy a nyelv hatással van az ember gondolkodására, de magát a nyelvet alakítja is az ember. Így tehát az abban való hit, hogy az emberi az jó, beleégeti magát az ember tudatába, és igazi tudathasadás-közeli állapotba képes hozni őt.

Hiszen ha az ember embertelenül viselkedik, akkor saját magát tagadja meg, illetve az embertelenséget igazolja saját emberi voltával. Mindez nagyon bonyolultnak hangzik, de mindenképpen logikus.

Ma ott tartunk, hogy a vizsgált szónak nincs létjogosultsága, mert nincs semmi értelme. Használata azonban sokmindent elárul annak használóiról, azoknak az ember jóságába vetett hitéről, ami pedig a történelem folyamán már oly sokszor bukott hitnek bizonyult.

Mindezekkel szemben az istentelenség szó mintha elvesztette volna a súlyát. Ma inkább lesz az ember istentelen mint embertelen, mert az istentelenséget megfoghatatlannak tartja, és következmény nélkülinek, míg az embertelenséget elutasítja, holott mint azt az előbb is láthattuk, az embertelenség szónak gyakorlatilag nincs is értelme. Az ember manapság inkább  ragaszkodik valamihez, ami értelmetlen, mit ahhoz, aminek felfogásához egyszerűen hitre lenne szüksége. Más szóval a logikát oly sokra tartó ember logikusabbnak tartja az üres jelentésű szót, mint a szellemi töltettel rendelkezőt.

Ma az istentelenség divat, az embertelenség pedig ellenség. Holott az ember megtagadja a magáról alkotott képét azáltal, hogy nem emberhez méltón viselkedik, az istenességről pedig hallani sem akar.

Kaotikus ez az egész, de nem Isten hibájából, hanem az embertelen ember hibájából. Ha az emberiség egyszerűen szabad akaratánál fogva eldöntené, hogy szeretni fogja felebarátját, és önmagát is, a szavak visszanyernék jelentésüket, velük pedig maga az élet is. És akkor nem lenne szükség bonyolult logikai érvelésekre sem, a görbe kiegyenesedne, és csak gyönyörködnünk kellene a világ és a formák sokszínűségében ahelyett, hogy az  ellentmondások között kelljen navigálnunk. Ezzel pedig mindenki csak jobban járna.

Dühöngő

Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyit tágul akár egy nap alatt is a világképem, köszönhetően ezeknek az internetes társasági oldalaknak. Sokat tudok meg például a zsidókról, a cigányokról, a keresztyénekről, vagy a hívőkről úgy általában, arról nem is beszélve, hogy a modern etikett szabályaiból is ki vagyok már oktatva (jobban is mint szeretném).

Ha a közösségi oldalakról elmondható, hogy a mai társadalom modelljei, ha igaz az az állítás, hogy az ember igazi énje felszínre jön a profiljára feltöltött tartalom által, hát akkor nagy bajban vagyunk. Sokszor nyílt és perverz szexualitás jelenik meg az üzenőfalon, olyan emberektől is, akikből sosem néztem volna ki ehhez hasonlót. Sajnos, ha logikusan öszzegzem a facebookon látottakat, akkor arra a következtetésre jutok, hogy – a CSI egyik “nagyhatású” *ironizál* epizódját idézve – “beteg világban élünk”, ami annyira nem is lep meg, viszont annál inkább bánt és zavar. Persze, amikor megemlítjük a rosszat, illő a jót is: sokan vannak, akik még nem ezt a tömegmocskot képviselik, és csak remélni tudom, hogy ez a kategória fog a jövőben többségben megnyilvánulni a világban. Így legyen! Addig is dühöngök, de próbálom jó példával propagálni a konzervatív, keresztyén értékeket.

No, de tesó, hát ki az én felebarátom?

A minap elballagtam egy stateszku zsinagógába, hogy lássak már ilyet is, na meg hogy beszélhessek végre egy igazi zsidóval, aki el tudja nekem mondani a frankót. Őszintén szólva nagyon nem jön be ez az antiszemita divathullám, ami manapság uralkodik világszerte, így hát elszántam magam a párbeszédre. Bár tíz perccel a látogatási idő lejárta előtt érkeztem, a fiatal idegenvezető egy órán keresztül türelmesen válaszolgatott a kérdéseimre. Mígnem egyszer csak – egy keresztyén ismerősöm azon kijelentésén felbuzdulva, hogy a zsidó csak a zsidót tartja felebarátjának – belecsaptam a lecsóba, és feltettem zsidó barátomnak a nagy kérdést, kit is tartanak ők a felebarátjuknak.

 

forrás: parbeszed.hu

A válasz érdekes volt. Ő magát liberálisnak vallotta, ezt többször is kihangsúlyozta, és kérdésemre azt felelte, hogy nem egyértelmű a felebarát definíciója, és sokan sokféleképpen értelmezik a fogalmat. Ő személy szerint úgy tartja, hogy az a felebarát, aki “legalább nem tör a másik ember életére”, így tehát bármilyen hit békés és elfogadó híve lehet felebarátja a zsidónak. Ha belegondolunk, hogy a történelem folyamán milyen méretű csapásokat kellett elszenvednie a zsidó népnek, ez a fajta nyitottság nagyon kellemes meglepetés, holott a teljes elzárkózás sem lenne érthetetlen reakció a részükről.

 

Bár keresztyénként a krisztusi tanítást követve el kell jutni arra a pontra, hogy minden egyes embert felebarátomnak tekintsek, de bevallom, sokkal könnyebb ennek a zsidó fiatalnak a nézetét elfogadnom. Ha valakinek az életét kell megmentenem, nem gondolkozom rajta, hogy ki is ő, de nem vagyok benne biztos, hogy annak, aki megkeseríti az életemet, felebaráti szeretetből oda tudnám adni “a felsőruhámat”. Ezek szerint még van hova fejlődnöm. Mindig is lesz.

U.i.: tervezem ezzel kapcsolatban egy ortodox és egy neológ zsidó megkérdezését is.

Ez nem vicc(es)!

Bemegy a parasztbácsi a paphoz.

– Tiszteletes Úr! Valami nekem nagyon böki az oldalamat.

– Tessék Pista bátyám, mondja el mi az.

-Én azt nem értem, hogy ma egyes fiatalok hogy lehetnek olyan buták, hogy megházasodnak. Hát hiszen az csak egy papír, mármint a házasság teccikérteni, oszt attól még nem fogják egymást jobban szeretni! Hát hogy van ez akkor Tisztelendő Úr?

A pap elkezd valamit írni, az öreg örül, hogy jól megfogta a nagyokos tiszteletest. Egy idő után az felnéz, és azt mondja:

– Pista bátyám! Itt tessék aláírni!

– Hát de mit és minek?

– Ez itt egy szerződés arról, hogy maga az összes földjét a szegény földteleneknek adományozza. Mindjárt szerzek két tanút, és akkor már nyélbe is ütöttük az üzletet. No, tessék, itt a toll.

– Dehát én nem adom a földemet senkinek.

– Node, Pista bátyám! Hát ez csak egy papír!